Omnia Ab Uno 1-2. - Minden az Egyből 1-2. (festmények)

Omnia Ab Uno 2

akril, feszített vászon - 80 x 40 cm - 2016

A latin cím jelentése: Minden az Egyből.  A két festménypárom az Isteni teremtést szimbolizálja, amelyben Istent a fény szimbolizálja, amely által a teremtett világ létrejött (A teremtett világot: a képek alsó része: Napot, bolygót szimbolizáló fényes ív idézi meg.) A két kép méretarányai, hosszúkás formavilága, a fent és a lent erőteljes kihangsúlyozása: a szellemi és az anyagi világ látszólagos távolságát, de az összekötésük egyben a kettő kapcsolatát, a szellemiből az anyagi létrejöttét idézi. A fény és az anyagi világ közötti vékony, lehelet finom kapcsolat, amely megjelenik mindkét képen az Isteni szeretetet, az Isteni teremtő érintés jelképe. 

A második képhez egy fa látványa adta az ötletet, amely szintén egy "pontból", a gyökérzetből táplálkozva nyújtózik az ég felé. A látványt megfordítva egy Égi, Isteni Pont adja az Égi Gyökeret, amelyből a világot megteremtő Isteni akarat "lenyúlik" és létrehozza az anyagi világot, majd megszólal:"Legyen világosság! És lett világosság."

A fény létrejötte és a fény véglegessége keretezi az egész Írást, hiszen a Jelenések könyvének végén pedig ezt olvashatjuk: "Éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké." (Jelenések 22, 5)

Puszta, pusztaság (festmény)

Puszta

akril, feszített vászon - 40 x 60 cm - 2016

A képem a hívő életében létfontosságúan, újra-és újra megjelenő pusztáról szól: az ember nagy szegénységének ősi hasonlatáról. A puszta válhat a kísértés pusztájává is, de lehet a nyugalom és Isten felfedezésének szigete is. Ez utóbbiról: a nyugalomról és Isten mélységeinek felfedezéséről szól e kép.

Az embervoltunk hiábavalóságára, a kicsinységünk megélésére való emlékezés helyszíne a puszta, ahol kiüresedünk Isten előtt, letesszük gondolatainkat, és a teremtett elme folyamatos „locsogása”, gondolkodása, kérései helyett, végre a teremtő Istenre figyelhetünk, hogy Krisztus ismét betölthessen minket Önmagával. Betöltekezésre, a saját pusztánk felfedezésére kiüresedésünk által pedig nemcsak megtérésünkkor van szükség és nemcsak ritkán. Ha az ember ad: a korsóban lévő víz fogy. Ha az ember nem ad, a korsójában lévő víz állott lesz, amely már nem tud senkit felfrissíteni. A puszta pedig vízhez juttat folyamatosan, mennyei, égi vízhez, a Lélek vízéhez.

Ez a puszta lehet a böjtölés pusztája, a szerzetességé, és lehet az egyedüllét, az önátadás pusztája is, mikor kettesben vagyunk Istennel és Őrá figyelünk szavak nélküli imádságunkban („kimondhatatlan fohászkodásokkal” – ahogy Pál fogalmazza). Végső soron a gyermeki létünk tudatosításának helyszíne a puszta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Máté 18,3)

A kép vízszintes formavilága azt a belső nyugalmat fejezi ki, amelyet csak a Pusztában, Isten előtt állva élhet át az ember. A kép ellentétekre épül. Őelőtte látja meg az ember azt a kontrasztot, amely a világ (sivatag) és Isten (csillagos égbolt) gazdagsága között feszül… itt elfogynak a szavak. Ez a csendes gyönyörködés helyszíne. Itt sejti meg az ember: még a teremtett világ szépségei is pusztai homok, Isten szépsége előtt.

A forró, izzó sivatag (földi világ) eltörpül a kép nagyobb részét uraló Égi szféra (mennyei világ) alatt. 

Itt a sivatagban, a puszta szélsőséges formájában áll a még kisebb ember alakja (a gyermeki létünket, Isten előtti kicsinységünket szimbolizálva), mely előtt kontrasztként az Isten személyét jelképező végtelen mély csillagvilág látható.

Itt, a Pusztában ismerjük meg Isten közelségének csodáit, itt nyitva találjuk az Ég kapuit.